A kifejezetten szemiotikával foglalkozó és a diszciplína iránt intenzíven érdeklődőknek hasznos ismereteket tartogatott ez a tanácskozás. Az előadások Roman Jakobson és Jurij Lotman munkásságát ismertették, előbbi halálának 40., utóbbi születésének 100. évfordulója alkalmából.

Az előadásokat megelőzte egy könyvismertetés. Kroó Katalin két nemzetközi tanulmánykötetet és egy tematikus folyóiratszámot mutatott be, amelyek e két jeles szemiotikus elméleteihez kapcsolódnak. A 2021-ben megjelent, Marek Tamm és Peeter Torop által szerkesztett tanulmánykötet címe: The Companion to Juri Lotman.

A Semiotic Theory of Culture. A kiadvány szerkesztői a Tallini és a Tartui Egyetem oktatói, a szerzői pedig több ország és egyetem műhelyének képviselői, akik angol nyelvű tanulmányaikkal kapcsolódtak Lotmanhoz és a tartui iskolához. A másik kiadvány pár évvel korábbi, 2017-ben jelent meg, és ugyancsak észtországi szerkesztők adták közre. Mint a címe is jelzi, (Re)considering Roman Jakobson, Jakobson életművét gondolja tovább. Ez is nemzetközi és angol nyelvű. A Communications, 103., 2018-as tematikus száma, Le formalisme russe cent ans après az orosz formalizmusra emlékezik, mint folytatható hagyományra, francia nyelven.

A könyvismertetéseket követően Kroó Katalin Az „áthelyeződés” irodalomszemiotikai elve Jakobson és Lotman olvasatában címmel és tematikával tartott előadást. Az ELTE oktatója és a szemiotika szak tanszékvezetője összevetette Jakobson és Lotman pályájának az első szakaszait, kiemelve, hogy mindketten a filológia irányából jutottak el a kommunikáció és a szemiotika elméleti megalapozásáig. Mindketten intenzívan kutatták például Puskin költészetét. E filológiai alapozás felől jutottak el a jeltudomány általános kutatásához. Közös bennük, hogy a kutatás mellett mindketten pályájuk és életük végéig tanítottak. Közös örökségük az orosz formalizmus, amelynek az idősebb tudós, Jakobson aktív alakítója is volt moszkvai évei alaptt. Kroó kiemelte, hogy már a filológusi korszakukban egy központi fogalom, a transzpozíció elve alapján vizsgálták a jelentésképződést. Innen tágult a perspektívájuk az irodalomtól a nyelvészet és a kommunikáció, majd a szemiotika irányába; a jel, a jelentés fókuszba kerülése vezette őket az interdiszciplinaritás irányába is.

Szívós Mihály mintha folytatta volna az előző előadást. Prezentációjának az eredeti címe: Roman Jakobson nyelv- és irodalomszemiotikája Saussure és Peirce között, amelyet már a megírás során kibővített. Nyomban az elején kiemelte, hogy Jakobson az, aki az életművében a legnagyobb mértékben és szervesen egyesítette a szemiotika kialakulásának három fő hagyományát. Az első a Peirce és Morris által fémjelzett amerikai filozófiai-szemiotikai irányzat, a másik Saussure francia nyelvész és tanítványai által alapított nyelvészeti strukturalizmus, a harmadik pedig a kelet-euróai, filológiai alapú szemiotikai iskola, ami az orosz formalizmussal kezdődött, és fejlődött a prágai iskola, majd a tartui iskola közegében, illetve tovább is. Jakobson Moszkvát elhagyva Prágában folytatta kutatásait, majd Európa több keleti és északi országában, végül az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le. Ám ekkor is „utazó professzor” maradt. Prágában a francia strukturalizmust ismerte meg, és építtette be elméleteibe, Amerikában pedig a peirce-i hagyományt. Jakobson a kommunikációelméleti és a szemiotikai perspektívát folyamatosan tágította, így ő még az 1960-as években megjelenő bioszemiotikai irányt is fogékony volt. Szívós kiemelte, hogy ugyanakkor Jakobson pályája végéig megmaradt a struktúra központi fogalmánál, míg – tehetjük hozzá –, Saussure követőit már inkább posztstrukturalistáknak nevezik. Szívós úgy véli, hogy Jakobson okkal-joggal illette kritikával Saussure elméletét, aki, a kifejezésével élve „kívül van az európai hagyományon”, annyira nem támaszkodik európai elődeire, hogy ha figyelembe vette volna, akár már több száz évesnek is tekinthető a szemiotika mint tudomány.

Kroó Katalin előadása

Szívós Mihály előadása

A Peirce-szeminárium utolsó programja egy kerekasztal-beszélgetés volt, A szemiotikai kutatás aktuális kérdései címmel. A vitaindítót Szívós Mihály tartotta, és ő vetett fel néhány, a szemiotikára mint diszciplínára irányuló kérdést. Ő maga nehezményezte, hogy a franciák és Saussure követői nem elég nyitottak a másik két irányzat felé, és Saussure-t is félreértik, félremagyarázzák, miközben az ő munkásságát már a kanonizációja ideje előtt meghaladta az amerikai iskola, illetve a kelet-európai is. Arra is utalt, hogy a francia vonal követőinek az elmélete, például Greimasé, már jelentős mértékben nem is szemiotika, hanem inkább kulturális antropológia. A felvetések alapján vita alakult ki a szeminárium résztvevői között, és már megközelítések is elhangoztak, illetve a többség által elfogadásra kerültek. Kérdésként merült fel még, hogy van-e a magyar szemiotikai diszciplínának azonosítható jellege, vagy inkább hosszan elnyúló identitáskeresés állapotában van? A téma körbejárása után egyetértés mutatkozott abban, hogy a hazai szemiotika, főleg 1990 után már mindhárom iskolához, hagyományhoz kapcsolódik, és erős például a néprajzi diszciplináris irány. Hogy van-e jövője Magyarországon (és a világban) a szemiotikának, ez elméleti és gyakorlati alapon is felmerült. Már az is kérdés, hogy a szemiotikai elég általános tudomány-e, hogy bármely és bármely típusú korpusz vizsgálatára alkalmas legyen? Újvári Edit ezt az általános jelleget az eddigi tapasztalatok alapján igazolva látta, de Grabócz Márta arra hívta fel a figyelmet, hogy például a zene peirce-i, kifejezetten szemiotikai értelmezése neki nem volt igazán termékeny irány, és tud öt-hat másik kutatóról, akik hasonló projektbe belefogtak, de mind elakadtak. A zene szemiotika megközelítése ettől még lehetséges más részvevők és e sorok írója szerit is, legfeljebb már elméleti és konkrét diszciplináris megközelítést kell alkalmazni. Gyakorlati szempontból az oktatás és a pályázati lehetőségek szerint merültek fel. Elhangzott, hogy lehet ugyan pályázni európai uniós forrásokra is, de a kutatás és a projekt alkalmazhatóságát nagyon meg kell indokolni, tehát a pályázati rendszer nem alakutatás-centrikus. A vita természetesen nem lezárult, csak véget ért, de az érdeklődés, a nyitottság megmaradt a résztvevők részéről mind a szemiotika, mind a vita iránt. Lehet, hogy egyes, újabb irányzatok, mint például a kognitív elmélet képviselői meghaladottnak tartják a szemiotikát, de erre mindig rácáfol valami, köztük ez a Peirce szeminárium is. Grabócz Márta pár nappal később továbbított egy levelet a Luxemburgi Egyetem konferenciameghívójával, amelynek a címe: Redéfinir la sémiotique (A szemiotikai újragondolása).

Deák-Sárosi László (PhD, filmesztéta, OSZK, MKI)