„A jelek értelmezése nem könnyű dolog. Nemcsak a piktogramokkal csigavonalban teleírt knosszoszi korongot vagy az etruszk írást nem fejtették még meg, hanem Hieronymus Bosch képeinek értelmezéséről is egymásnak ellentmondó köteteket írtak össze… Ugyanakkor igen találékonyak vagyunk jelek és jelrendszerek kialakításában és újjáalakításában.

Tamgáktól és tulajdonjegyektől ex librisig és kacskaringósan egyéni (“miniszteri”) aláírásig, néhány ruhadarabból összeállított újszerű és hódító öltözetekig, új termékek fantázianeveiig vagy rajzfilmeken egy-két vonással állat- vagy robot-szereplőkig, akiknek azonban azért emberi jellemvonásait is jól tudjuk érzékeltetni – se szeri, se száma a sikerültnek tekinthető jelezési folyamatoknak… azt sem kifogásolhatjuk, hogy ehhez a spontán jelalkotási és -befogadási folyamathoz riktán társul teoretikus szemiotika, mivel a múltban sem volt akadálya mondjuk a tenyérjóslásnak vagy a francia forradalom ünnepélyei megrendezésének, hogy csak alkalmazott és nem szaktudás szemiotikusok álltak rendelkezésre.

Mégis azt vélem, hogy napjainkban lehetséges lenne a szemiotikai kultúra magasabb szintre emelése a kultúra e köznapi értelmében (vö. lakáskultúra): amikor ez az adott körülmények és feltételek értelmes használatát jelenti.

Ehhez azonban a szemiotika oktatására, illetve szemiotikai nevelésre lenne szükség.”

(Voigt Vilmos: Szemiotikai kultúra – a kultúra szemiotikája. Debrecen, 1990. 39. l.)