Amikor 1974-ben Milánóban a Nemzetközi Szemiotikai Társaság (IASS/AIS) akkori főtitkára, Umberto Eco megszervezte az első szemiotikai világkongresszust – más világ volt, és nemcsak a szemiotikában. Akkor még „feljövőben” volt a frissen önállósodott szemiotika, a kongresszus feladata éppen az volt, hogy a mindenki által „ismert”, ám sosem látott klasszikusok eljöjjenek, és „szemtől szembe” mondják el sok évtizedes kutatásaik eredményeit. Egymással néha alig összefüggő monológokban. A szemiotika már akkor is világjelenség volt, úgyhogy mindenfelől jöttek a résztvevők. (És ha a „szocialista tábor” egyes országaiból kiengedték volna a meghívottakat – ez a panoráma még szélesebb lett volna.)

Jól emlékszem a hivatalos megnyitó előtti estére. Amikor Eco a lakásából emelt hangon telefonált vagy telefonáltatott a román és a szovjet állami vezetőkhöz: „Hol van Solomon Marcus, hol van Jurij Lotman?” Akkor láttam először – és azóta sem sokszor –, hogy egy értelmiségi ilyen merészen fejezte ki azt, hogy ő egyenrangú a politikusokkal, és ezeket felelősségre is meri vonni. Az eredmény persze nulla volt. Legfeljebb Olaszország moszkvai nagykövete mondta, hogy őt visszahívták és megkérdezték, ki az, aki folyton azt mondja, „én vagyok” („ego, ego”). Eco egyébként a magyar „küldöttség” tagjainak is szerzett ingyen menza-jegyeket, mondván: „úgysincs pénzetek”. Ami igaz is volt.

A kongresszusi kiadványból is látszik, milyen sokrétűek voltak az egyes „küldöttségek”. Köztük a magyar is. Akik éppen a Milánó előtti (tihanyi) pre-congress konferenciáról jöttek, és végül is megkerült a brazil Decio Pignatari bőröndje is, amely még Tihany előtt és már az Óceánon túl elveszett…
Akkor vált a magyar szemiotika a világszemiotika elválaszthatatlan részévé.

Akkor még egy-egy tudományterület legfontosabb eseményei voltak a nagy nemzetközi kongresszusok: mondjuk az összehasonlító irodalomtudomány, a nyelvészet, a szlavisztika, a balkanisztika stb. területéről – hogy csak a szemiotikailag is számottevő, általam látott kongresszusokra emlékezzem. Rengeteget tanultunk, elsősorban világszínvonalat, áttekintőképességet. Ma ennek morzsái is alig vannak a nagy kongresszusok hozadékaként. (A regensburgi német szemiotikai kongresszuson fantasztikus könyvvásárt rendeztek a könyvesboltok. Estére ponyvával letakarták az asztalokat, legutoljára azt, amelynek egyik végén Kanyó Zoltán és Csuri Károly böngészett, a másikon meg én, Erika Fischer-Lichte könyvét jegyzetelve. Már éppen ránk dobták a súlyos ponyvát…)

A következő szemiotikai kongresszusok (Bécs, Palermo, Berkeley) még ezt a lendületet követték. Nemzetközi tervekről, kézikönyvekről, együttműködésről voltak megbeszélések. A kongresszusokat nemzetközi előkészítő bizottság formálta meg. Ezek nagy szervezője Thomas A. Sebeok volt, aki mindig kiharcolta azt a lehetőséget is, hogy a „keleti” és „szegény” országokból többek számára enyhítsék a költségeket. Neki még a drezdai kongresszus előtt is sikerült ilyen ígéreteket kicsikarni. Ám mégis egyre inkább veszítettek jelentőségükből e kongresszusok. (Más tudományterületeken ez még inkább így van!) A „klasszikusok” meghaltak vagy nem jöttek el többé e kongresszusokra. Eco utoljára a berkeley-i kongresszuson volt igazán jelen. Drezdában már csak kiplakátolt „húzónév” volt, pár órás vizittel. A barcelonai kongresszussal kezdődött a megszervezetlen összejövetelek sora. (Ennek második fele, Perpignanban, viszont kitűnően szervezett volt, itt a „közönség” viselkedése és színvonala volt kifogásolható.) Minthogy a résztvevők száma azért egyre nőtt, a kongresszusok aktáinak kiadása egyre nehezebbnek bizonyult. Már Berkeley sem adott ki mindent. Guadalajara egy CD-Rom formáját választotta. És ez után mind a drezdai, mind a lyoni kongresszus szervezői éveken át hazudoztak: és máig sem jelent meg e kongresszusok anyaga. Egyébként itt a „szervezés” is levizsgázott. (Kivéve a felejthetetlen lyoni sportcsarnoki ebédeket.)

Az egyes kongresszusok helyszíne közismert nemzetközi pókerjátszmák eredménye. Különböző világrészek különböző országait kell felkeresni, ügyelni kell a nyelvekre. Az sem baj, ha olyan helyre kerül a kongresszus, ahol valaki tudja, mi is az a szemiotika! Meg a felelős beszél világnyelvet. Személyes ambíciók néha beláthatatlan háttérből kerülnek elő. Ám végül is a szervezőnek kell a sok pénzt összekoldulni. Nincs önfinanszírozó világkongresszus, még akkor sem, ha ez drága és a rendező ország vagy intézmény rendelkezik a kongresszus támogatására néminemű pénzzel.

A Nemzetközi Szemiotikai Társaság eddigi legnagyobb botránya Berkeley-ben volt, a „közgyűlésen”, amikor is a következő világkongresszus helyszínéről volt szó. Az akkor már világszerte ismert Eero Tarasti pénzt is ígérő (!) hivatalos levelekkel támogatott meghívást terjesztett elő Helsinki nevében. Ám felállt egy fehér vászonsapkás chilei festő és ékes spanyolsággal közölte, Latin-Amerikában kell, hogy legyen a következő kongresszus. Még azt az országot is megnevezte, ahol ne legyen ez, mivel ott nem beszélnek spanyolul! (Az egyetlen olyan latin-amerikai országot említette, Brazíliát, ahol csakugyan volt már ekkor szemiotika.) Végül Mexikó került szóba, és szóbeli ígéretek el is hangoztak, addig ismeretlen „szemiotikusok” révén. (Persze az is igaz, hogy a Berkeley-be szóló meghívót is olyan valaki hozta annak idején, akinek még a nevét sem tudtuk leírni. Viszont a valódi meghívókat és szervezőket ismerte a szakma és ők az Amerikai Szemiotikai Társaság vezetői voltak.) Megkezdődött a nagyteremben a szavazás. A többség leadta céduláját és kiment. A latin-amerikaiak is ezt tették, ám ők négyszer-ötször visszajöttek – és mindannyiszor újra szavaztak. Ily módon Mexikó a közgyűlésen résztvevők számát jól meghaladó szavazattal győzött! Ám még a következő évben rendezett kasseli (német) szemiotikai kongresszuson sem tudta senki, hol is lesz a világkongresszus. Szép képeket mutattak Cancun luxusüdülőiről … Ám a kongresszus végül Guadalajarában volt, és Adrian Gimate-Welsh és családja jóvoltából sikeresen lezajlott.
Már akkor azzal vigasztaltuk Tarastit: lesz még szemiotikai világkongresszus Finnországban! A IX.!

Közben lejárt a Nemzetközi Szemiotikai Társaság elnökének (Roland Posnernek) többször is kitolt mandátuma. A legutóbbi kongresszuson (Lyon) Tarasti lett az új elnök. Ekkor már formaság volt a megújított meghívás. Ebben az újítás az volt, hogy a kongresszusi hét második felét az Imatrai Nemzetközi Szemiotikai Intézetben kívánták tartani. Oda (!) külön, jegy nélküli vonat vitte a résztvevőket. Persze, a több mint 500 „Helsinkiben még meglevő kongresszista” fele sem ment el Imatrába. Olyanok sem, akik az évtizedek óta ott folyó nemzetközi szemiotikai konferenciákon és szemináriumokon rendszeresen részt vettek. (Egyébként ez az „Imatra-látogató” csoport mára legalább ezer főre rúg, amelyek között a zenekutatók és a finn továbbtanulók adják a legnagyobb alfajt.)
Még az az ötlet is felmerült, hogy legalább egy rész- vagy elő/utórendezvény legyen Lotman városában, Tartuban, ám ezt az ötletet végül is senki sem vette komolyan, és különben is még az egynapos rendezvény is az úttal együtt három napot vett volna igénybe.

Egyébként is a „Nápolyt látni és meghalni” mondásnak van egy speciális kongresszusi értelme is: ha már egyszer elturistáskodtam valahová, oda többé nem megyek vissza, mindig más irányba indulok!

Nyilván ez volt az oka annak, hogy az Imatra körül tervezett „sziklarajz-néző” túra is elmaradt – érdeklődők hiányában. Kár, hiszen nagy élmény – noha kevesebb és kisebb sziklarajzot lehet végül is látni, órás caplatás után is – de hát az őslakók így helyezték el ezeket a történelem előtti (?) vitathatatlanul jeleket…

A finnországi kongresszus drága volt. Maga a részvétel is és az egész Finnország drága (szállás, étkezés – minden). Miután mi, magyarok az Európai Unió tagjaivá váltunk, nekünk nem járt kedvezmény! (És hiába erőltettem az akkor még nem tag romániai magyar kollégáinkat, ők nem jöttek el – sokkal kedvezőbb feltételekkel sem.) Szerencsére az akadémiai csereegyezmény keretében hárman utazhattak ki. Talán egy kicsit ügyesebbek lehettünk volna, ha idejében rendezzük a kiutazást, ám mi sem bíztunk abban, hogy végül is tíz hivatalos magyar jutott el a kongresszusra (nem számítva néhány külföldi, többé-kevésbé magyart: Párizsból, az Egyesült Államokból, Bulgáriából, sőt talán még Mexikóból is: „Szia, én vagyok a Katja Mándoki”). Ennyi magyar még egyetlen szemiotikai világkongresszuson sem volt… És különösen bíztató, hogy ezek zöme fiatal, doktorandus, úgyhogy előttük még akár tucatnyi szemiotikai világkongresszus áll. Minthogy a kongresszus díszbeszédein többször is hangoztatták, mennyire fontosak a fiatalok, azt hiszem, nyugodtan megállapíthatjuk, hogy mi itt jó példával jártunk elől. Néhány humoros, emlékezetre méltó esemény is volt, remélem, erről valahol lesz (képes?) beszámoló is.

Egyébként a „magyar szervezés”, Gáspár Kinga jóvoltából mintaszerű volt, és végül mindenki mindenhová eljutott, hazaért. A magyarok megtartották előadásaikat. (Egyvalaki nem tartott előadást, ő viszont mindenütt ott volt, élénken hozzászólt.) Volt egy „finnugor szemiotikai” szekció is. Magam elég sokszor szerepelhettem. Plenáris előadásom a finnugor szemiotikáról szólt. Részt vettem és felszólaltam az Adam Schaff tiszteletére, illetve a Lévi-Strauss centenáriumára szervezett kerekasztalok alkalmával. Volt egy méregdrága bankett is, itt tréfás–komoly szemiotikai anekdotákat kellett többeknek is elmondani. Elmondhattam, hogy nem igaz, hogy a Szovjetunióban nem lehetett leírni azt a szót, hogy „szemiotika” (ez volt a komoly), meg a közismert akkori mondást: „szemiotyika – eto szemityika” (ez volt a tréfás).

Pap Éva, a helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ igazgatója egy kis (kávé-)fogadást adott tiszteletünkre. Ezt mi úgy húsz szakkönyv átadásával viszonoztuk. És legalább öt finnt is oda csábítottunk. Legalább megtudták, hol van ez a nevezetes magyar intézmény és milyen a magyar(os) kávé. Itt megbeszéltük a következő „finn-magyar” szemiotikai találkozók terveit.

2000 óta létezik a Nemzetközi Finnugor Szemiotikai Társaság. Hivatalosan ennek rendezvényét, közgyűlését is megtartottuk. Ami azonban csak humort sem nélkülöző bürokrácia volt. Minthogy észt, finn és magyar kongresszistákon kívül más „finnugorok” nem voltak jelen. Noha jó előre értesítettük őket, ám ők idejében nem jelentkeztek, és ezért (számukra olcsó!) részvételt sem kellett biztosítani. Nem erőszak a disznótor! Ám furcsa, hogy éppen azok nem igénylik a nemzetközi kapcsolatokat, akiknek erre a leginkább szüksége lenne. És persze, mi továbbra is folytatjuk az ilyen kapcsolatépítést. Minthogy e Társaság teljes vezérkara (Tarasti, Torop, Randviir és jómagam) jelen volt, sőt elhangzott az az ötlet, hogy idén ősszel Budapesten tartsunk egy kisebb összejövetelt, a folytatás, legalábbis egyelőre biztosítottnak látszik.
A IX. szemiotikai világkongresszus egészét még hosszasan is nehéz lenne megírni. A szokott módon, minden kritériumnak megfelelt. Fővédnöke a finn államelnök, Martti Ahtisaari volt. A Helsinki Egyetem határozott részt vállalt, márcsak azért is, mivel most éppen a világhírű filozófus–logikus, Ilkka Niiniluoto a rektor, aki nemcsak plenáris előadást tartott, minden rendezvényen is részt vett. A nyitóünnepség másik köszöntője Riitta Uosukainen államtanácsos volt, aki korábban Imatra polgármestere, képviselője, majd a parlament elnöke volt. Neki köszönhető az imatrai szemiotikai intézet virágba borulása. A Helsinki Egyetem kiváló szimfonikus zenekarának (nekik van ilyen és úgy látszik pénz is van rájuk) műsora mellett a feleség, Eila Tarasti zongorázott. Elárulta, hogy Liszt Manók tánca a magyarok tiszteletére szólt.

Reggelenként „Finnugor örökség a szemiotikában” című plenáris előadássorozat volt. Itt finn, magyar, észt előadó kapott szót. Köztük a legemlékezetesebb a nagy észt író (és a társadalom kérdéseivel foglalkozó gondolkodó) Jaan Kaplinski előadása volt, amely a kimondott és ki nem mondott emberi kommunikációt járta körül. Délutánonként tematikus plenáris előadások voltak: francia, kínai, amerikai–litván, argentin és finn előadások. Itt igazában a területi megoszlás volt a rendező elv. Kár, hogy nem volt valódi orosz plenáris előadás – ám nem volt igazán jó jelölt sem. Umberto Eco végül is nem vett részt a kongresszuson – nem vagyok biztos, hogy egyedül az ő hibájából.

A fogadások mellett kulturális esemény volt egy (viipuri) orosz avantgarde báb-előadás az emberiségről, a Bolero zenéjére. Ez mesteri és komplikáltan technikus jellegű volt. Bonyolultnak és zavarosnak tartotta a közönség nagy része. (Nekem jobban tetszett.) Imatra mellett egy falvak közti táncpadlóra vittek el bennünket, ahol finn „dzsessz” szólt. Ehhez előzményként Pirjo Kukkonen plenáris előadást tartott a finn tangókultuszról. Legalábbis a táncest elején pár tucatnyi résztvevő táncolt. (Posner kifejezetten „jampec-stílusban”, amit később csak magyar férfi tudott felülmúlni. De ő a feleségével táncolt.) A magyarok (pontosabban több magyar) nagy sikert aratott partnerei körében.

A korábbi imatrai szemiotikai rendezvényekről készült fényképekből volt egy kis kiállítás. Örömmel láttam, hogy nemcsak magam, hanem Hoppál Mihály is öregszik. És azt is láttam, hogy Sebeok nincs többé köztünk… Az évtizedek óta sorakozó imatrai szemiotikai rendezvényeken valóban „mindenki” ott volt, úgyhogy egyszer egy albumot kellene közzétenni. Persze addig, amíg élnek olyanok, akik rájönnek, ki kicsoda a képeken … (Az imatrai képaláírások közt is volt klasszikusan téves.)
Igen kicsi könyvkiállítás volt Helsinkiben, pontosabban néhány könyvet meg lehetett venni. Ide mi is vihettünk volna több könyvet…
Megjelent egy CD-Rom is a Finnországban járt vagy ottani szemiotikai nevezetességek interjúiból. Természetesen volt programfüzet és az előadáskivonatokat tartalmazó (nem teljes) kötet. Használható résztvevőlista viszont nem volt, később küldtek e-mailen ilyen egy jegyzéket. (Nem tudom, minden kongresszusi résztvevőnek?)
A kongresszus fő témája a kommunikáció, a megértés és a félreértés volt. Ez korábbi finn konferenciákat és köteteit ismétli. Talán erről is volt szó a kongresszuson, ám „plenáris” szinten nem. Sebaj, másutt is e „kongresszuscímek” hosszú és körmönfont tárgyalások után egyvalaki pillanatnyi ötletét vagy érdekeit tükrözik.

Mind Helsinkiben, mind Imatrában kiderült: egyre nyilvánvalóbb a nemzetközi kongresszusokon is az egoizmus és a prakticista önreklámozás. Mintha sokan mindig láthatók kívánnának lenni, és ezért új meg új rendezvényekbe (vagy legalábbis honlapokba) bonyolódnak. Ők mindig túlbeszélik az idejüket, gyakran lapos állításokat sorolnak, vagy a maguk műveit méltatják és felkért hozzászólókkal méltattatják. Különösen „plenáris” üléseken vannak hozzászólók, akiknek semmilyen mondanivalója nincs, csak a hangjukat kívánják hallatni. Persze, mindez most is megvolt. Magam egyetlen érdemi vitára sem emlékszem. Viszont Solomon Marcus két igen fontos, józan, és tőle szokatlanul rövid hozzászólására igen: a „meg nem értés” témájának fontosságáról.

Volt viszont néhány előzetes konferencia (a zene jelentéséről és Peirce-ről). Ezek programja nem szerepelt a kongresszus füzetében. Önmaguk is párhuzamos szekciókban voltak, és a nagy kongresszus hivatalos fő rendezvényeivel is egybe estek. Így csak reménykedhetünk, hogy sikerültek.

Mint mindig a többszáz fős kongresszusokon, itt is sok párhuzamos szekció volt. Minthogy az előadótermek egymás közelében voltak, ha jó volt az elnök, át lehetett menni egyik szekcióból a másikba.
Most nem vettem észre, hogy új paradigmák kerültek volna előtérbe. A kommunikációs meg a bioszemiotika a megszokott keretekben zajlott. Néhány szekció programjából úgy látszik, fiatalabb generáció veszi át ezek levezetését. Hosszú lenne sorolni, ki mindenki NEM volt ott. Részben valódi időütközés miatt (mi is vizsgaidőszakban voltunk, ennek minden nehézségével), másrészt féltékenységből, smucigságból és a tudósok körében is rekordértéket elérő utálatból. Ugyanazon épületben ülő finnek nem jöttek át az előadótermekbe és Imatrába sem utaztak el. A zenészek és a peirce-iánusok is előadásaik után rögtön elpárologtak. A szemiotikának az az egysége, amely az 1960-as évektől vagy harminc évig megvolt, mostanra végképp eltűnt.

Persze, a mostani kongresszus autoriter szervezésével is fogják egyesek magyarázni ezt. Most végül is nem volt nemzetközi előkészítő bizottság, és főként az egyes előadók beosztásából derül ki, hogy a fontos személyek fix programjának megszerkesztése után a többiek beosztását valamilyen titkárkodók intézték, akik nem tudták, ki kicsoda. Persze, hogy a számomra legfontosabb három előadás egy időben és más-más épületben volt. Még jó, hogy nekem meg egy negyedik helyen kellett lennem.

Az a körülmény, hogy a közgyűlés Imatrában volt, már előre vetítette, hogy ezt csak szükséges valaminek tervezték. Nem is volt sok értelme. A beszámolók értelmes része már korábban elhangzott. Most is a tagdíjról volt szó – amit senki sem fizet, mivel nem is kap érte semmit. Országonkénti beszámolót kértek, 4 percben. Amikor én az ülés végeként kijelölt időben elmentem, még igencsak az elején voltak. Minél kevesebb történik valahol, annál hosszabban lehet róla fecsegni!

A közgyűlésen semmilyen személyi kérdést nem tárgyaltak. Sajnos, a hatalomhoz ragaszkodó „elit” minden nemzetközi társaságban addig akar a helyén maradni, amíg csak bírja. (Lyonban például a már távozó elnökség akkor is kint maradt az asztalnál és tovább vezényelte a záróülést, amikor már meg volt választva az új vezetőség. Akik eközben, egy idő után, el is mentek a teremből.) És ehhez az a legegyszerűbb, ha nincs is személyi téma napirenden. Pl. az egyes országokat képviselők között van, aki az IASS kezdetétől fogva ott szerepel. Viszont e „tagok” többsége nem folytat szemiotikai tevékenységet, a kongresszusokra sem jár. Helsinki–Imatra jó példa volt erre is.

Az egyetlen fontos információ: a következő, jubileumi, tizedik világkongresszus 2009-ben (vagyis már két év múlva) a spanyolországi La Coruña egyetemén lesz „A szemiotika mint a kommunikáció és a kultúra jelensége”  címmel. Noha vegyes emlékek keringnek a spanyolországi szemiotikai konferenciákról – ide értve a meg sem tartottakat, amely körülményről elfelejtették értesíteni az oda érkező nem bennfenteseket –, most ez a veszély aligha fenyeget. A szervező ugyanis José Maria Paz Gago, az IASS/AIS főtitkára. Gondolom, elég hamar megkezdődik a szervezés.

És minthogy jó spanyol–magyar kapcsolatok alakultak ki a fiatalok körében, gondolom, nagy és dinamikus magyar kontingens jut el oda is, a Santiago de Compostellába sietett egykori zarándokok nyomán…

A kongresszusnak lesznek kiadványai, főként az Acta Semiotica Fennica köteteiben. Ez megbízható kiadványsorozat, ám persze hogy nem hozhat le minden egyes előadást. Úgyhogy, akit felkérnek, mielőbb küldje el szövegét, a megkívánt formában. Minthogy a legutóbbi meg az előző kongresszusok anyaga nyilván sosem fog megjelenni, ez még raritásnak is számít majd a nemzetközi szemiotikában.

Az IASS/AIS az utóbbi években semmi mást nem csinált, mint ezt a kongresszust. Ezt sikerrel tette. És úgy látszik (borúlátó vélemények ellenére is), hogy a társaság vezetésében az átmenet jól sikerült. Ma Finnországban van a legnagyobb szemiotikai tevékenység. Ez jól tükröződött nem is annyira a kongresszuson, mint annak a hátterében. És az is vitathatatlan tény, hogy a latin-amerikai (és spanyol) szemiotika igen prominens. Hogy ez még mindig így van-e, vagy már ott is a múlthoz tartozik a valódi szemiotikai munka – ezt már La Coruña mutathatja meg.

Különös módon az AISS/IAS hivatalos nyelvei a francia, az angol és a spanyol. Egyébként a német is, de erről meg szoktak feledkezni – nemcsak Helsinkiben. Most a kongresszuson volt egy kis kínai bemutatkozás, ahol a 7 kínai ajándékokat adott a jelen levő 4 nem-kínainak. Volt egy koreai bemutatkozás is, még láthatatlanabbul, mint Lyonban. Más nyitásról nem tudok. Mi megőriztük pozícióinkat, és nincs kizárva, hogy a közeljövőben folytatódik a finn-magyar mini-rendezvények sora, sőt talán megint lesz észt-magyar szemiotikai összejövetel is. Szűk keretek között, mint eddig is – minthogy pénzünk erre sincs.

Hogy pozitívabban csengjünk ki! A kongresszus helsinki napjai alkalmával zajlott le az a megbeszélés, amely egy közös, európai szemiotikai oktatási program elkészítését és Brüsszelbe juttatását tárgyalta meg. A jelen levő eurobürokrata ugyan a szokásos nehézségeket sorolta, a pontos beadványok készítésének buktatóit stb. Szinte azonnalra (2007 júliusára) kérte a kész tervet, rögtön közölve, hogy első nekifutásra semmit sem szoktak elfogadni. (Lásd a magyar autóvezetői jogosítvány megszerzése.) Ám az átdolgozáshoz ők majd tudnak szellemi segítséget adni. (Lásd a magyar autóvezetői jogosítvány megszerzése.) Tarasti, aki már évek óta ezt a tervet szorgalmazza, viszont azt kérte, hogy ősz elejére csakugyan készítsük el a szükséges anyagokat. A többes szám első személyű igealak azt jelenti, hogy természetesen mi is részt veszünk ebben (amint már a kezdetektől fogva aláírtuk a legelső ilyen papírt is). Most Kroó Katalin volt ott a megbeszélésen, de a megvalósítás mindannyiunk, nemcsak egyetemi oktatóink, hanem az egész magyar szemiotika ügye kell, hogy legyen.

Köszönet a rendezőknek, köszönet a résztvevőknek. Ugyanilyen jó folytatást kívánunk a következő szemiotikai világkongresszushoz!

(Az írás megjelenik a Magyar szemiotikai tanulmányok 12-14.
kötetében is.)