A kötetet Balázs Géza ismertette az ELTE tudomány ünnepi könyvbemutatóján. Ennek írásos változatát adjuk közre:

Medialitás nélkül nincs nyelv. Hiszen a nyelvet nem lehet megragadni, még elgondolni, feltételezni sem lehet. Benczik Vilmos könyvében ez így jelenik meg: verbalitás és mentalitás összefügg, mert nem verbalizált gondolat – eltekintve néhány művészeti ágtól – nem kommunikálható. Egy ideje azt mondjuk: a nyelv több létformában él. Benczik Vilmos másként fogalmaz: a nyelv egyetlen létforma, de több technológia. Akkor tehát az a kérdés, hogy a létforma vagy a technológia, esetleg a médium (a medialitás, a médiumszerűség, azaz a közvetítő közeg szerintiség) a nyelviség megragadható formája? A különböző fogalmakban közös: a formai elem. Az alapgondolat nyilvánvalóan McLuhantól jön („a médium maga az üzenet”), azaz a médium befolyásolja a közlést. Benczik Vilmos ekként pontosít: a médium határozza meg a nyelv koncipiáltságát (szerveződését). Ha továbblépünk, akkor jöhet McLuhan: a médium befolyásolja a közlést. S ha még egyet lépünk, akkor ez következik: a médium befolyásolja a kultúrát, a gondolkodást. Ezért nem lényegtelen a szóbeliség és az írásbeliség állapota.

Benczik Vilmos új könyvének gondolati pillérei tehát: a beszéd, az írás, a másodlagos szóbeliség, de ezek a következő nagy fejezetekbe vannak olvasztva: Kommunikáció, Nyelv, Stílus, Irodalom, Olvasás.

A beszéd az emberré válás elemi és megkérdőjelezhetetlen élménye, mozgatórugója. A beszéd a hétköznapi beszédmódok, valamint a folklór hordozója. Óriási lehetőség az evolúcióban, hogy a nyelvben őrzött kollektív tudás, tudásbázis, a folklór immár lehetővé tette a tapasztalatok egyéntől független őrzését, átadását. Évezredekig a beszéd közvetítette a tudást (mnemotechnikai maradványai a mai napig használatban vannak), határozta meg az emberi élet körülményeit (pl. a hang jelölte ki a poliszok határát). De a beszéd gátja is volt egy fokon túl a fejlődésnek. Az írás nélküli népek nem tudtak a kultúra magasabb fokára jutni. A gondolkodás fejlődésének kutatói legalábbis úgy vélik, hogy a perui indiánok kipuja (csomóírása) olyan zárt, rögzített kommunikációs rendszer, amelyből nem lehetett továbblépés. El is tűntek az inkák, s Machu Pichu sok titkukat őrzi.

Az írás forradalmi létmódja, technológiája a nyelvnek. Egyúttal azonban elindította az emberi gondolkodás és kultúra átalakulását. Fejlődése során egyre tökéletesedik, bár nagy hiba lenne a képírás -> betűírás (fonetikus írás) irányt föltétlenül csak fejlődésnek tartani. Egyes gondolkodók szerint a kínai írásban óriási összetartó erő és kreativitás rejlik, talán ez az egyik rejtett oka Kína modernizációjának. Benczik azonban úgy véli, hogy a betűírás (Kr. e. 8. évszázad) létrejötte hozta létre a valódi szóbeliség–írásbeliség paradigmát, mert a korábbi jelentésrögzítő írásrendszereknek nem volt közvetlen érintkezésük a szóbeliséggel.  Mindenesetre az írás, azzal, hogy létrehozta az irodalmat, láthatóvá, kézzelfoghatóvá, mozdíthatóvá, és az emberi elmétől elszakíthatóvá tette a kollektív tudást, biztosabbá a kultúraátadást, és csökkentette az egyén felelősségét is. Ennek az lett a következménye, amelyet már McLuhan is megfogalmazott, hogy az írás feledékenyebbé, lustábbá tette az embert. Az írásbeliség különösen érdekes mozzanatai: a képírástól a betűírásig az absztrakció erősödése, valamint a multimedialitásból a monomedialitás felé vezető lépések sorozata: a hangos olvasás elnémulásával a világ devokalizációja, a zeneiség, az akusztikusság és az intonáció visszaszorulása. Bizonyos mai nyelvi változások, jelenségek is ennek folyományának tekinthetők: a nyelv „zenei” elemeinek csökkent értékű használata (különösen írott szövegek fölolvasásában), másik részről az „éneklő” beszéd terjedése (kétséges a szegmentálás, ezért énekel), a betűejtés szaporodása (már nem hallja szóban, ezért úgy ejti, ahogy olvassa).

A hangrögzítéssel és hangtovábbítással létrejövő új kommunikációs-nyelvi létmód az ún. másodlagos szóbeliség, amely a jelek újabb „színeváltozását” okozza. Módosul a szóbeliség, oldódik a monomedialitás.

Benczik Vilmos könyvének további értékes fejezetei a szóbeliség–írásbeliség gondolatkörbe távolabbról illeszkednek. Ezekből jól látható, hogy a szerző természetesen egyazon fogalmi keretben mozog, de az egyes fejezetek önállóan is élnek, valószínűleg különböző célú felkérésekből, tanulmányokból állnak össze. Ilyennek tekinthető a nyelvek természetes vagy mesterséges voltáról vallott gondolata, amelynek konklúziója, hogy az emberi nyelv inkább mesterséges, mint természetes, mivel a nyelvek mindegyikét diszkrét jelek túlsúlya jellemzi. Egy másik tanulmányában azt állapítja meg, hogy a nyelvhasználó embert metaforizálásra a nyelv eredendő inopiája (hiánya) készteti. A metaforakényszernek ma inkább előnyeit láthatjuk, mert a metafora folyamatosan fejleszti az ember analogikus gondolkodását.

A szóbeliség–írásbeliség paradigma kapcsán vetődik fel a beszéd idézésének (narrációjának) a lehetséges módja. A magyar szakirodalom egyenes beszédről, függő beszédről és szabad függő beszédről tesz említést. Létezik azonban szabad egyenes beszéd (SZEB) is, amely annyiban különbözik az egyenes beszédtől, hogy az elbeszélő központozási jelek és segédszavak segítségével nem ágyazza bele a szövegegészbe a megidézett beszédet, ezért a szöveg olvasásakor az olvasónak nincs közvetlen fogódzója ahhoz, hogy éppen kinek a szövegét olvassa. A modern magyar prózában a SZEB alkalmazása gyakori (pl. Krasznahorkai László), a szakirodalom azonban nem tesz róla említést.

A szerző visszatérő gondolatai az írásbeliségnek az új (digitális) világban való működésével kapcsolatosak: „Úgy gondoljuk, hogy az írásbeliség visszaszorulása fölött érzett aggodalmat szűklátókörűség lenne egyszerűen konzervativizmusnak, a megszokott kommunikációs technikához való oktalan érzelmi ragaszkodásnak minősíteni. Az aggodalomnak igen reális alapjai vannak, ugyanis az írás olyan mértékben megváltoztatta, gazdagította az emberi nyelvet – a beszélt nyelvet is! –(,) hogy ’kicsúszása’ a nyelv mögül végzetes következményekkel járhat. Az ember – és a (verbális) gondolkodás – színvonala könnyen visszasüllyedhet a ma fossziliaként kutatott elsődleges szóbeliség állapotába. Egy ilyen elszegényedett nyelvvel szemben a konkurens ismeretközlési technológiák – a könnyen emészthető analóg képi jelek s a nyelven ’átnyúló’ programozási kódok – már játszva diadalmaskodhatnak. S ebben az esetben könnyen valósággá válthat Vilém Flussernek az a víziója, hogy egykor majd az emberi kommunikációban legfeljebb olyan – színes, érdekes, de mégiscsak alárendelt – szerep jut a beszédnek, mint manapság a nápolyiak közlésfolyamataiban a gesztikulációnak.” De nemcsak az elsődleges (természetes), hanem a az elsődleges írásbeliség védelmére is figyelmeztet: „A tét ugyanis nemcsak az iskolai irodalmi nevelés sikere, s ezáltal az irodalom jövője, még csak nem is az olvasáskultúra megmentése, hanem az emberiség által az elmúlt évezredek folyamán fokozatosan elért interiorizált írásbeliség megóvása a megkezdődött enyészettől.”

Hogy az inkákhoz visszatérjek: lelki szemeim előtt a nagy Kárpát-medencei őserdőből csak az imént föltárt Egyetemi Könyvtár tornyai kandikálnak ki.