2021. szeptember 2. csütörtök 14.30 Martineum Felnőttképző Akadémia (9700 Szombathely, Karmelita utca 1.)

Rendező: Magyar Szemiotikai Társaság
Társrendező: Magyar Nyelvstratégiai Kutatócsoport

14.30 Markó Péter (a Vas Megyei Közgyűlés korábbi elnöke): Hajóépítés a nyílt tengeren

15.00 Gráfik Imre (ny. főmunkatárs, Néprajzi Múzeum): Egy kevéssé ismert szemiotikai tanulmánykötet Józsa Péter szerkesztésében

15.30 Szünet

16.00 Fűzfa Balázs (egyetemi docens, ELTE SEK): “Gondoltam fenét!” Jelek és jelrendszerek a költészetben és a világban

16.30 Balázs Géza (egyetemi tanár, ELTE, PKE): Hagyományos és digitális olvasás

17.00 Dénes Ágota (tanító, Csöglei Általános Iskola; okleveles alkalmazott nyelvészet szakos bölcsész): “Csak rá ne jöjjenek, hogy semmihez sem értek!”  Mekk Elek az ezermester szemiotikai megközelítésben

17.30 Vita, beszélgetés

Vacsora

2021. szeptember 3. péntek 10.00 Nagyrákos, Polgármesteri Hivatal

Némethné Baksa Eszter polgármester asszony köszöntője

Beszélgetés Józsa Péter munkásságáról és hatásáról

Koszorúzás Józsa Péter sírjánál

Ebéd

AZ ELŐADÁSOK SZINOPSZISAI 

Markó Péter: Hajóépítés a nyílt tengeren

Napjaink politikáját a szédülés érzése, a pánik hatja át. Mindannyian szembetaláljuk magunkat a megosztható tér és a lakható föld univerzális hiányával.  A pánikból csak egy kiút van: közösen felfedezni, milyen föld lakható, és kivel osztható meg. A migráció, az egyenlőtlenségek robbanó növekedése és az új klíma rezsim: egy és ugyanaz a fenyegetés. A legtöbb polgártársunk alábecsüli vagy tagadja azt, ami történik a Földünkkel, de tökéletesen megérti, hogy a migráció kérdése veszélybe sodorja a biztonságos identitásról szőtt álmát. Anélkül, hogy elfogadnánk azt az elméletet, hogy egy új klíma-rezsimbe léptünk, nem vagyunk képesek megérteni az egyenlőtlenségek robbanó növekedését, a dereguláció terjedelmét, a globalizáció-kritikát, és ami a legfontosabb, a pánikszerű vágyakozást a visszafordulásra a nemzetállamok régi védelméhez, amelyet azonosítani lehet a populizmus felemelkedésével. Hogy ellenálljunk a közös orientáció elvesztésének, le kell szállnunk a Földre, landolnunk kell valahol. Meg kell tanulnunk, hogyan orientáljuk magunkat. Hogy ezt megtehessük az új táj által megkövetelt térképre van szükségünk, amiben nem csak a közélet hatását kell újradefiniálni, de a tétet is. Egy hatásos metaforát talált az osztrák filozófus Otto Neurath 1932-ben a kompromisszumra az optimista aktivisták és a globálisan sodródók elkerülhetetlen passzivitása között, amikor arról beszélt, olyanok vagyunk, mint a hajósok, „akiknek a nyílt tengeren kell a hajójukat átépíteni”.  A metafora értelmezése, és sorsának végigkövetése a 20. század elmélettörténetének nagy részében jelen volt. Ez a tengerészeti kép a huszadik század végére egy Ikarusz-motívumban konkurenciát kapott, ami egy olyan megfigyelésben öltött testet, hogy az emberek újabban nem csak a tengeri útra vannak mozgósítva, hanem feltörnek a légtérbe is. Az ember időnként szenved a félelemtől, hogy a repülőgép, aminek a fedélzetén az emberiség a jövőbe repül, azelőtt indul el, mielőtt a technikusok a futóművet a landoláshoz beépítették volna.

Gráfik Imre: Egy kevéssé ismert szemiotikai tanulmánykötet Józsa Péter szerkesztésében

Józsa Péter személyes érdeme, hogy – mint az a kötet címlapján is szerepel – a Magyar Tudományos Akadémia Szemiotikai Munkabizottsága égisze alatt, fontosnak ítélte a szemiotikai alapvetésű és szemléletű hazai kutatások dokumentálását – a nemzetközi tudományosság nyelvén, angolul publikált írásokkal – tanulmánykötetbe foglalni. Nem szeretnék abba a hibába esni, hogy túlértékeljük az említett kötetet, hiszen sem Józsa Péter munkásságában, sem a magyar (és nemzetközi) szemiotika történetében nem ez a tanulmánykötet a legkiemelkedőbb teljesítmény, de dokumentatív jellege – megítélésem szerint – nagyobb, mint amennyire a szemiotika – főként fiatalabb korosztály béli – művelői tartják (ha egyáltalán ismerik).

Fűzfa Balázs: „GONDOLTAM FENÉT!” (Arany János) Jelek és jelrendszerek a költészetben és a világban (kb. 64/32 perc)

Rohanó világunkban egyre újabb és újabb fajta jelrendszerek vesznek körül bennünket. Abban, hogy ezeket pontosan megértsük, az irodalom is sokat segíthet. A most élő generációk felelőssége, hogy a papírkor végén az elmúlt ötszáz év nyomtatott kultúráját minél kisebb veszteséggel írják át a digitális világ jeltartományaiba – hogy minél több „szót” őrizzünk meg jelentésképesen a múlt „kulturális szótár”-aiból. Miközben például a könyvtáros szakma már megtette a „nagy váltás” legfontosabb első lépéseit, az oktatás sokkal nehezebben mozdul. A magyar irodalom nagy hagyományokkal rendelkező művészeti ág, ám az iskolai oktatásban elsősorban csak azokkal a szerzőkkel és versekkel-művekkel találkozunk, akik és amelyek a nemzeti tudat alakítói voltak évszázadokon keresztül. Ezek az alkotások és ezek az írók, költők nélkülözhetetlenül fontosak számunkra továbbra is, de az előadó meggyőződése szerint a tananyagba be kell(ene) emelni a mindennapi szövegeket (reklámok világa, SMS-kommunikáció stb.), főképpen pedig a (poszt)modern költészetet és prózát, illetve a kreatív írást, mert diákjaink lassan „egészen más világban” élnek, mint amilyet a klasszikus irodalmi művek segítségével közvetíteni szándékozunk nekik. Az előadás e gondolatsor jegyében bemutat igazi szövegverseket Berzsenyitől, Csokonaitól, Kosztolányitól és másoktól. Tamkó Sirató Károly és Weöres Sándor segítségével pedig igyekszik rávilágítani a versjelentés születésének lényegére. Közben értelmezi Tandori Dezső jelversét és Parti Nagy Lajos „rontott újraírásai”-t is. Elhangzik egy verselemzés-paródia s több olyan szöveg is, amely derűssé teheti az irodalomórát s mindennapjainkat egyaránt, illetve a diákokat, hallgatókat akár saját alkotások létrehozására biztathatja. Az előadó több példával illusztrálja a mai reklámok világából, hogy posztmodern szellemi-fizikai környezetünk pontos megértése éppoly komoly és felelősségteljes feladat, mint (például) egy klasszikus versé. Az olvasás valójában tehát – összegez az előadás – nem más, mint világértés, vagyis aki rosszul „olvassa” a körülötte lévő világot, az nem tudja elkülöníteni a feketét a fehértől, az igazságot a hazugságtól. Aki viszont jól „olvassa” a világot, az a szabadsághoz és a megértéshez juthat közelebb.

Balázs Géza: Hagyományos és digitális olvasás

Háromféle olvasásmód van: információkereső, tudásbővítő és „csak úgy”, élvező olvasás. Főleg az utóbbi van válságban. A hagyományos olvasás alapvetően anyagszerű, lineáris, a digitális olvasás anyagtalan, pásztázó, szkennelő. A jelenség elméleti keretét a technológiai determinizmus (McLuhan) képezi. A megváltozott, „technológiai” olvasás újfajta befogadást, ismeretszerzést eredményez. A felgyorsult olvasási technológia nem jár tapasztalatbővüléssel, hiszen az emberi agy felvevőképessége nem gyorsítható, illetve a gyorsítás a másik (érzelmi oldalon) veszteségekkel jár együtt (Freund Tamás). A digitális olvasás melletti érvek tévesek: a nem feltétlenül környezetbarát (a papír sem biztos, hogy környezetpusztító), a képernyőn való olvasás más (és nem kényelmesebb), mint a papírról való olvasás.

Dénes Ágota: “Csak rá ne jöjjenek, hogy semmihez sem értek!”  Mekk Elek az ezermester szemiotikai megközelítésben

Előadásomban a közel ötven évvel ezelőtt készült Mekk Elek az ezermester című animációs sorozat néhány lehetséges szemiotikai dimenziójának bemutatására teszek kísérletet. A bábfilm nyelvi játékokkal fűszerezett szövege, a Hammond orgonán megszólaltatott zenéje, az animátorok által életre keltett bábfigurák a mai napig vidám perceket szereznek gyermekeknek és felnőtteknek. A generációk kedvencévé vált Mekk mester figura az idő múlásával önálló életre kelt. Találkozhatunk vele dísztárgyak és használati tárgyak formájában, de szoborként is. A sorozat főcím zenéje már a kilencvenes évektől telefonokról cseng. Az ezermester kecske magyar valóságra rímelő történetei ma is aktuálisak: Mekk Elek a mindenhez hozzányúló, de semmihez sem értő ember szimbólumává vált.

Az előadások nyilvánosak és ingyenesek!

Támogató: Nemzeti Kulturális Alap