A szemiotika (jeltan, jeltudomány) kétezer éves előzményekkel rendelkező tudomány, amely csak a 20. század közepén a strukturalizmus áramában vált világszerte elismert tudománnyá.

Az intenzív szemiotikai érdeklődés (kutatások, konferenciák, publikációk) az 1960-as évektől indultak meg és az 1990-es évekig tartottak. A szemiotika ebben az időszakban divatos tudomány volt. Az 1990-es évektől fokozatosan visszaszorult, de tudományos területe, érdeklődése, módszerei napjainkig fennállnak – különösen egyes kutatók egyéni működésében. Ebből következően intézményrendszere nem épült ki.

Különösen a filozófiával és a nyelvtudománnyal van szoros kapcsolata, de mint módszert az irodalomtudomány, a művészetelmélet, a folklorisztika-néprajztudomány, valamint sok természettudomány (biológia, genetika stb.) felhasználja, alkalmazza.

A 20. századi ember mindennapjaiba bevonult a szemiotikai kultúra: hiszen jelek között él, egyre több jelet kell megfejtenie, elraktároznia, alkalmaznia, sőt magának is kell egyéni, sőt társadalmi méretben is felhasználható jeleket alkotnia. A szemiotikát manapság interdiszciplináris tudományterületnek tartják, amelyet – a matematikához hasonlóan – módszerként mind a természet-, mind pedig a társadalomtudományok felhasználhatnak.