Negyven évvel később: A társadalmi tudat formáinak modelljei – megismételt kerekasztal-megbeszélést tartottak az MTA Néprajzi Intézetében (Budapest, I. Országház u. 30.) az Intézet és a Magyar Szemiotikai Társaság szervezésében. A beszélgetést Hoppál Mihály és Voigt Vilmos vezette. Igen sokan eljöttek, eljöhettek a 40 évvel ezelőtti résztvevők közül. Jelen volt az akkori „szemiotikusok” derékhada, valamint az akkor ifjú „titánok”, de érkeztek olyan érdeklődők is, akik az 1960-as években legföljebb általános iskolába jártak, így az akkori megbeszélésen koruk miatt nem lehettek jelen. A két és fél órás beszélgetés legfontosabb summázata az lehetne: 1968-ban nagyon sokfelől érkező, kritikus, a társadalom elemzésének fontosságában és módszereiben jórészt egyetértő filológus (filozófus, nyelvész, néprajzkutató, szociológus stb.) tudott közösen gondolkodni és akart cselekedni. Bár az azóta eltelt időszakban a kutatói életutak szétváltak, a közös gondolkodás, módszerek lehetősége, keresése máig megmaradt, s ismét nagyon jóízűt tudtak beszélgetni – ami a mai magyar értelmiségi közbeszédre sajnos nem nagyon jellemző. Ez lehet talán a szemiotika legnagyobb értéke.

Egyik felszólalótól elhangzott, hogy magyar szemiotika alapvetően baloldali értelmiségieknek a nem marxista alapon való magyarázatkeresése, mozgalma, de nem generációja (inkább paradigmája) volt. Többen fölemlítették, hogy a szemiotikusokban a közös a gondolkodás szerkezetének a kutatása, valamint a kritikai szemlélet. Mások az egzaktságra való törekvést hangsúlyozták, amely a struktúrák és a szemiózis jellegének tisztázását jelentette filmben, zenében, irodalomban, képzőművészetben. A filmszemiotika ugyan meghalt – tette hozzá Szekfű András -, de kannibálok ették meg, s benne van a szervezetünkben… Ez a hasonlat a szemiotika egészére igaz lehet. Ma kevesen hivatkoznak a szemiotikára, de sokak munkásságban felfedezhető a hatása, s mintha valamiféle visszatérés is mutatkozna, felbukkant „a szemiotika új hulláma”. „Mi mindannyian Saussure köpönyegéből jöttünk ki” mondta Kenesei István, s azt találtuk vonzónak, hogy a strukturalizmus és a szemioka ideológiamentes és szuperelméletként jelenik meg.

Többen megjegyezték, hogy az itt az ideje a magyar szemiotika teljes történetének, oral historyjának összegyűjtésének, valamint tudományos átgondolásának. Ennek egyik első mozzanata lehet a mostani találkozóról készült hang- és képfelvétel.

Voigt Vilmos zárszavában kiemelte, hogy nincs „acsarkodó szemiotika”, nagyon sok a spontán szerveződés, közös a társadalmi felelősség kérdése, valamint az erős társadalomelméleti háttér jellemezte mindig a magyar szemiotikát, s a mai összejövetel, valamint a fiatalok érdeklődése, a Magyar Szemiotikai Társaságban zajló élénk munka is jelzi, hogy az ezek iránt való igény, ma is megvan.

[A találkozó képanyaga megtekinthető A társadalmi tudat modelljei címmel a www.szemiotika.hu képtárban.]