Leginkább a folyamatosan formálódó, az ún. szemiotikai szövegtan kidolgozása és művelése kötődik nevéhez. A szemiotikai szövegtan egy, a strukturalizmusból indult szövegelemző-szövegértő elmélet, módszer és stratégia.

Lenyűgöző előadó volt. Módszerét szinte mindig klasszikus verseken mutatta be, de foglalkozott vizuális és akusztikus “szövegekkel”, képek, zenék elemzésével is. Svédország, Németország (Bielefeld) után Olaszországban (Macerata) volt egyetemi tanár, de a 80-as évektől egyre gyakrabban járt haza, sőt haza is költözött. Innen járt ki Macerátába.

Az elmúlt évtizedben sokat segítő lektora volt Benkes Zsuzsával közös tankönyveinknek, még a legutóbb is adott nekem vázlatokat, hogy miként kellene a szövegtipológiát továbbgondolni. Aktívan bekapcsolódott a Magyar Szemiotikai Társaság életébe, részt vett szinte minden rendezvényen. Néhány éve ő javasolta a Semiotica Agriensis témájaként  az abdukció (feltételezésen alapuló következtetés) kutatását is – talán a leginvenciózusabb ötlet volt az elmúlt évtized szemiotikájában. De ott volt a 2011. évi „gasztroszemiotika” konferencián is, s vállalta, hogy egy fiatal olasz kolléganője olasz előadását tolmácsolja.

Legutóbb december 13-án jártam náluk, vittem a Gasztroszemiotika kötetet. Teát ittunk, beszélgettünk, emlékszem, elmondtam neki, hogy mit tudtam meg a macskák hatodik érzékéről. (Náluk hallottam egy érdekes macska-sztorit.) Figyelmesen hallgatott. Mint sokszor. Emlékszem, egyszer valami olyasmit mondott: “végső soron nincs semminek semmi értelme”. Jó lett volna ezt alaposabban megbeszélni. 70. születésnapján a Magyar Rádióban egy egyórás portréműsort készíthettem vele. Talán itt vallott legrészletesebben életéről, munkásságáról – a felvételt az élete fontos eseményeit tartalmazó DVD-re is föltette.

Tanár úr, volt értelme…

(Balázs Géza)