Voigt Vilmos: Jeltudomány c. könyvéről (Szegedi Egyetemi Kiadó—Juhász Gyula Felsőoktatási Kiadó, Szeged, 2011)

A szemiotika már vagy száz éve tudomány. A szemiotika már vagy ötven éve divatossá vált tudomány. Egy éve már van szemiotika szak is egy magyar egyetemen. (Persze oktattak már szemiotikát különböző szakokon eddig is, de most végre megkapta a tárgy a maga nagykorúsítási bizonyítványát is: az ELTÉ-n ma lehet szemiotikából is MA diplomát szerezni[1]). A szemiotika ugyanakkor olyan tárgy, amelynek használatát szinte egyetlen más tudomány sem nélkülözheti, a társadalom-, meg bölcsészettudományok meg különösképpen nem. Merthogy minden tudomány jelekkel dolgozik, jelrendszereken alapul. (Megkockáztatjuk, hogy szemiotikai önelemzés nélkül egyetlen tudomány sem áll szilárdan a lábán[2]).

A szemiotika egyik magyarországi úttörője, Voigt Vilmos most megint könyvet írt a szemiotikáról.  Ez egy nagyon jó kis könyv. Elolvasását minden egyetemistának ajánljuk. Ajánljuk továbbá mindenki másnak is, de azért emeljük ki külön az egyetemi hallgatók népes

(és remélhetőleg a jövőben sem nagyon csökkenő) csoportját, mert ez a könyv remek tankönyv is. Számos „Bevezetés a…-ba” című tárgy nem vezet be semmibe, mert nem vezet. Voigt Vilmos sem úgy vezet, ahogy a terelőjuhász (a nyájterelés ellen joggal berzenkedik minden szabadlelkű diák), hanem ahogy a jó idegenvezető, aki pontosan tudja, mi az, amit közölnie kell ahhoz, hogy vendégei beavattassanak a megismerendő világ lényegébe, s hol s mikor kell szabad sétára engedni őket, hogy azt maguknak is felfedezhessék. Egyetlen könyvet sem olvastunk még, ami ilyen könnyeden vezetne be a szemiotika világába.

A szöveg közérthető[3], igen logikus, olykor nyomozásszerűen izgalmas, miközben egyetlen percig sem száll le a tudomány színvonaláról a didaktikus szájbarágók szellemtelen szintjére. Szinte anélkül, hogy észre lehetne venni, beülteti az olvasó fejébe a szemiotika alapfogalmait, és még történetének jelentős állomásait, a szemiotika-történet nagyjait is elhelyezi az összképben. Maga is hangsúlyozza, hogy nem ad szemiotika-történetet, (mégis észrevétlenül átvezeti az olvasót e történet egyes állomásain), maga is hangsúlyozza, hogy nem törekszik hézagtalan áttekintésre, s valóban nem is ezt kapjuk, a kép mégis kerek és hiányérzet nélkül reprezentálja a szemiotika egészét. Mert – mint a szerző kiemeli – a szöveget a talán legfontosabb szemiotikai problémák szervezik.

Azt mondtuk, egyetlen tudomány sem nélkülözheti a szemiotikát. A könyv ezt azáltal bizonyítja, hogy özönlő példák sokaságával jelzi, hogy mi minden lehet jel (s ezáltal a szemiotika által megfejtendő összefüggés) a világban. A sok eleven példán keresztül nem csak egy-egy szemiotikai állítás, tétel értelmét tudja megvilágítani, hanem egyúttal állandóan érzékelteti a jelrendszereknek (az általuk ábrázolt világ bonyolultsága miatti) bonyolultságát is. Mert a tudománynak (és a tudásátadásnak) nem csak az a feladata, hogy a világot megmagyarázza (vagyis a bonyolultat egyszerűvé fordítsa le, hogy kezelni lehessen: ez egyébként az egyik legemberibb kognitív mechanizmus, ami minden eszközkészítés, és egyáltalán minden emberi vívmány alapja), hanem az is, hogy az egyszerűnek látszóban is jelezze a bonyolultat, (mert ez készteti a szellemet arra, hogy mindig új oldalát vehesse észre a világnak, ez pedig az előbb jelzett mechanizmusnak is az alapja. Minden lényegi egyszerűsítés mögött egy bonyolultabb összefüggés szintjére való fellépés, annak megértése áll).

A rossz tanár nem adja át azt (sem), amit tud. A jobb tanár teljes tudását átplántálja diákjai fejébe. A legjobb tanár az övénél több tudás felfedezésére ösztönöz. Voigt Vilmos apró részletekre is kiterjedő tudása a szemiotikáról közismert. De ennek a könyvnek az is a lelkesítő vonzereje, hogy minduntalan továbbgondolásra ösztönöz és inspirál[4]. Megoldatlan és megoldandó feladatok sora villan fel: ezek közül egyesek megfogalmazásával kollégáit buzdítja újabb területek feltárására, mások pedig eljövendő évtizedekre és olyan fiatalokra várnak, akik ma még csak diákként (s meglehet egészen más terület leendő művelőiként) ismerkednek a jeltudománnyal. Ambiciózus fiataloknak már csak ezért is, ötletadóként is ajánlott.

Az írás — túl a szemiotikán – rengeteg érdekes kultúrtörténeti információt is tartalmaz (ha valaki csak ezekkel gazdagodik, az sem vette hiába kezébe a könyvet). S egy-egy ponton, finom arányban megbújva a szövegben, (és sosem öncélúan, inkább pontosítóan) ízelítőt kapunk a szerző szarkasztikus humorából is. „Úgy bő évtizeddel ezelőtt az újgazdagok a kertjükben tartott név- és születésnapokon petárdákkal és tűzijátékkal jelezték a nagy eseményt. A kutyák egy darabig (…) ugattak, majd ezt is megszokták. (Gondolom először az ünneplés székhelyén lévő házieb ugatott, a környékbeli kutyák pedig viszonozták. Mára ez is elmúlt). (…) Feleségem szerint nem a kutyák jelezései, hanem maguk a kutyák múltak ki.” (50. old). „A hadsereg és a háború többek között a technikai vívmányok, a gyógyítás és a műkincsrablás szempontjából is korszakalkotó”.(120. old.) „Az emberek egyébként mindent gyűjtenek. Papírszalvétákat, bélyegeket, lepkéket, könyvek első kiadásait, hollywoodi sztárok kukáiból kiszedett szemetet, férjeket és feleségeket, ezek pedig akár nyakkendőket és

cipőket” (122. old). Stb. Humoros (groteszk, abszurd, tragikomikus, stb). mozzanatai nélkül

ugyanis – s ezt is megtanulhatnánk már mi, agyonfegyelmezett tudományművelők – a világ egyetlen jelenségének leírása sem lehet sem elég pontos, sem elég teljes.

„E könyvben a jelek és a jeltudomány sokféleségét kívántam röviden bemutatni. Úgy, hogy az egyes részekből leszűrhető tanulságokon kívül az egész is bemutasson valamit a szemiotika rendkívül tarka és csöppet sem unalmas távlataiból és gondolkodásmódjából” (135 old.) A rossz könyvek ellentmondanak saját állításaiknak is.  A jobb könyvek ellentmondanak mások állításainak, vagy éppen igazolják azokat. A legjobb könyvek önmaguk állításait igazolják. Voigt Vilmos ezen könyve az imént megfogalmazott állításait minden elemében igazolja.

[2] Mert: „Egy tudomány tudomány rangját legtöbbször precíz fogalmainak rendszerezése bizonyítja – s nem csak a tágan értett ’nagyközönség’ számára” – írja a most szóban forgó könyvben (31. old.) Voigt Vilmos.

[3] Egyetlen ponton, a „Jelentés és jel” fejezetben lesz kissé nehezebb a szöveg követése, de ez annak köszönhető, hogy e fejezet a szemiotika-történet egyik nagyja, Hjelmslev gondolatai köré szerveződik, s e szerző maga sem könnyíti meg olvasói dolgát.

[4] A könyv így is ér véget, a menetközben megismert néhány szemiotikai fogalomból kibontva: „az oktatás gyakorlatilag az ’interpretálás’ tanítása. Mindehhez az interpretáns megfelelő fokozatait kívánom – mindenkinek. A firstness és a primary interpretant jegyében az egész mű létének és céljának felismerését. a secondness és a dynamic interpretant jegyében  a felmerülő kérdésekre adandó válasz keresését. A thirdness és a final interpretant jegyében pedig önálló továbbmunkálkodást” (137 old.)